Első rész - Negyedik fejezet

- Mehetünk? – kérdezte anya mosolyogva, miközben a King’s Cross bejáratát nézte.

- Mehetünk – mondtam és elindultam apa után, aki meg se várta a válaszomat.

Gyomorgörcsöm volt. Én, a szüleimmel ellentétben nem vártam annyira az új tanévet. Persze imádtam a Roxfortba járni és mindig is imádni fogok, de az a tény, hogy elég kevés barátom van, megnehezíti a dolgomat. Na, jó, ez talán túlzás. Egy barátom sincs. Ismerőseim persze vannak, de azok is csak addig tartanak annak, amíg odaadom a házimat, hogy másolják le. 

Mielőtt elindultunk otthonról eldöntöttem, hogy ezúttal más lesz. Nem fogom hagyni, hogy kihasználjanak, de ahogy most haladtunk a vonatok és a muglik között, ez az elhatározásom kezdett egyre jobban elhalványulni. Pánikba estem és csak nehezen tudtam visszafogni a feltörni készülő hiszti rohamomat. Lassan megnyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, és mire odaértünk a 9 és háromnegyedik peron bejáratához, már viszonylag jól voltam.

Anya ment előre, majd mi is követtük őt apával. A vonat már bent állt és rengeteg varázsló és boszorkány tolongott mellette. Kiabáltak, ölelkeztek, sírtak és volt, aki azt magyarázta el a fiának, hogy hogyan kell békát csempészni McGalagony szobájába. Ha anya nem rángat tovább a füstfelhőket eregető vonat felé, megállok és megnyugtatom a gyereket, hogy nem kell ilyet tenni, mivel szegény kisfiú halálra vált arccal nézett az apjára. Milyen emberek élnek ezen a bolygón? Azt tudtam, hogy a varázslók sokkal furábbak, mint a muglik, na de azért ennyire!

Még volt tíz perc a vonat indulásáig, amikor beléptem egy üres fülkébe. Felküzdöttem a csomagjaimat a poggyásztartóra és visszamentem a szüleimhez, akik álmélkodva nézték a varázslókat és a boszorkányokat. Még így is, hogy nagyobb részük lehet benne, jobban lenyűgözi őket ez a világ, mint egy átlagos muglit.

- Akkor én fel is szállok a vonatra – mondtam, hogy magamra vonjam a figyelmüket.

- Rendben van kicsim - ölelt meg szorosan anya. – Nagyon vigyázz magadra, és minden héten írj. Mi is írunk, ha történik valami. 

- Értettem – nevettem fel egy kicsit.

- Hallgass anyádra – kacsintott rám apa. – Pluszba még fogadd meg, hogy idén nem leszel túl jó! Teljesen szégyent hozol a fejemre – nevetett fel és összekócolta a hajam.

- Alex! – kiáltott fel anya megbotránkozva, de azért a szeme nevetett. – Nem szabad ilyet mondani a saját gyerekednek!

- De drágám, ha most nem éli ki magát, akkor egész életében bánni fogja – karolta át anyát.

- Oké, állj! – tettem fel a kezem nevetve. – Ha megígérem, hogy idén nem én leszek a legjobb gyerek, akkor nem rendeztek jelenetet?

Nem vették észre, de körülöttünk sokan felénk fordultak. Vagy a beszélgetés miatt, vagy a közönséges mugli ruházat vonzotta a tekinteteket, mindenesetre elég feltűnőek voltunk, főleg amikor apa felkiáltott, mert meglátta az egyik barátját.

- Arthur! – intette a varázsló felé, mire az visszaintegetett.

Én is arra fordultam és megláttam az egész Weasley családot. Molly Weasley éppen a szendvicseket osztotta ki, és motyogott valamit. Mr. Weasley elindult felénk, hogy kezet rázzon apával. Miközben odaért én még mindig a Weasley gyerekeket néztem. Csak pár másodperccel később vettem észre, hogy a vörös üstökök között van egy hatalmas barna hajkorona és egy kócos fekete fej is. Összeszorult a gyomrom, mikor Ginny Weasley egy kicsit arrébb lépett és megláttam Harry-t, amint éppen Mrs. Weasley ölelgeti. Pirulva fogadta, de nem nagyon tiltakozott, és még ilyen távolról is ki tudtam olvasni az arcáról, hogy örül ennek a kitüntetett figyelemnek.

- Alex, Alesha! – bólintott a szüleim felé Mr. Weasley, majd kezet rázott apával.

Majd hozzám fordult, én meg rámosolyogtam. Szívélyesen viszonozta a mosolyomat és megsimogatta a hajam. A felnőtteknek honnan van ez a mániájuk? Miért kell mindig összekócolni minden olyan gyerek haját, aki egy kicsit alacsonyabb náluk?

- Na, Naomi várod már az új tanévet? – kérdezte Mr. Weasley.

- Persze – vágtam rá, mire visszafordult apa felé, és kérdezett pár dolgot a vállalattal kapcsolatban.

Mr. Weasley volt az a varázsló, aki kiharcolta a szüleimnek, hogy had lépjenek be a varázslók piacára és azóta is bőszen segít nekik mindenben, amiben csak tud. Cserébe nem kér mást, csak néha kérdezget a mugli világról, amire mindig kielégítő választ kap.

- Arthur! – hallottam meg Mrs. Weasley hangját. – Mindjárt indul a vonat!

A férfi elköszönt tőlünk, nekem megint összekócolta a hajam, majd odasietett a családjához. Mrs. Weasley kiabálására a többiek is észrevettek minket. Hermione azonnal integetni kezdett, amit egy kicsit furcsállva, de viszonoztam. Soha nem voltunk legjobb barátok, és szokatlan volt ez a viselkedése.

- Legyél jó! – ölelt meg anya és láttam a szemén, hogy mindjárt elsírja magát.

Miután elengedett, apa ragadott magához és mikor végre sikerült kiszabadulnom, felszálltam a vonatra. Beültem a fülkémbe és onnan integettem anyáéknak, amíg a vonat el nem indult. Mikor már nem láttam őket, egy kissé összeroskadtam. Eljött hát az az időszak, amikor egyedül leszek. A nagy önsajnálatomat a fülkeajtó nyílása zavarta meg.

Egy velem egyidős barna hajú, kék szemű lány lépett be és mikor meglátott, elmosolyodott.

- Leülhetek? – kérdezte kedvesen, mire bólintottam.

Megköszönte, majd feltornázta a poggyászát a poggyásztartóra. A csomagján kívül még volt nála egy macskaketrec. Mikor leült velem szemben, maga mellé helyezte és kinyitotta. Egy hófehér perzsamacska mászott ki belőle. Kinyújtózkodott, majd a gazdája ölébe pattant, összegömbölyödött és becsukta a szemét.

- Én Crystal vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva.

- Naomi – mondtam, kipréselve egy apró mosolyt.

- Örvendek. – Olyan fellengzősen mondta, hogy már nem kellett annyira erőltetnem azt a mosolyt.

Ezzel egy kis időre vége szakadt a beszélgetésünk. Akkor szólalt meg újra, amikor már elhagytuk Londont és mezők, erdők mellett robogtunk a Roxfort felé. Sötét felhők gyülekeztek az égen, jelezve, hogy nemsokára esni fog.

- Te griffendéles vagy, igaz? – kérdezte elgondolkozva, miközben a macska fejét vakargatta, aki addigra már mélyen aludt.

- Igen. 

Oké, sose a bőszavúságomról voltam híres. Nehezen nyílok meg idegen emberek előtt, és nagyjából ez okozza mindig azt, hogy a háttérben ragadok.

- Én Mardekáros vagyok – tájékoztatott. – Igaz az, hogy minden Griffendéles utálja a Mardekárosokat?

Ártatlan hangnemen kérdezte, de mégis éreztem, hogy van valami a hangjában.

- Nem, persze hogy nem igaz. Attól hogy a két alapító tag nem szerette egymást nekünk még nem kell ellenségeskednünk – mondtam összehúzott szemöldökkel. – És fordítva igaz?

- Hááát… - húzta el a szót. – A többség igen, de mivel nekem a bátyám is griffendéles, egyszerűen nem tehetem meg, hogy utállak titeket.

Griffendéles a bátyja? Ezen nem kellett volna meglepődnöm, de mégis. Ritka eset volt, hogy az egy családhoz tartozó gyerekeket két külön házba osszák, de az még ritkább, hogy abba a két házba, akik a legnagyobb riválisok. 

- Értem – mondtam inkább, majd kinéztem az ablakon.

Az eső már szemerkélt. Egy vízcseppet figyeltem, amint lassan, komótosan haladt lefelé. Ha egyedül lettem volna, követtem volna az ujjammal, de nem akartam hülyét csinálni magamból. Crystal jelenléte olyan súllyal nehezedett rám, hogy legszívesebben kimentem volna a fülkéből. Az első jó benyomást kezdte elfeledtetni velem ez az érdeklődése a griffendélesek iránt. Nem tehetek róla, de véremben volt, hogy nehezen bízok meg az emberekben, főleg ha az az ember egy mardekáros. Persze igaz volt az, amit mondtam. Nem minden griffendéles utálja a mardekárosokat. Én se utálom őket, csak vannak bennem bizonyos előítéletek irántuk, és akármennyire nem szeretnék velük foglalkozni, elfeledni őket, nem megy. Azt hiszem, hogy ez mindaddig meglesz bennem, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét.

Pár óra múlva megjelent a büfés boszorkány. Vettem egy kis édességet, és mikkor visszaültem az ölembe öntöttem. Alaposan kiválogattam azt, hogy mit szeretnék megenni most és mit majd később. Mikor felnéztem, láttam, hogy Crystal engem néz. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire elhúzta a száját.

- Te nem félsz attól, hogy elhízol? – kérdezte elborzadva.

- Nem.

- Biztos olyan vagy, aki annyit eszik, amennyit akar, és még úgy se látszik meg rajta. Mindig is irigyeltem az olyan embereket.

Nem akartam megmondani, hogy egyáltalán nem vagyok az a típus, nem akartam lerombolni a lelki világát. Rajtam is van felesleg, csak nem nagyon látszik.

Mikor beleharaptam volna az egyik csokibékába, a vonat lassítani kezdett, majd megállt. Megálltam a mozdulat közben és úgy maradtam.

- Még nem lehetünk ott – jegyezte meg Crystal és kinézett az ablakon.

Én is arra fordultam, miközben leharaptam a béka fejét. Már majdnem sötét volt odakint és az eső és a szél süvítve korbácsolta a vonatot. Abban a pillanatban, amikor véglegesen megálltunk az egész vonat sötétbe borult. Crystal macskája félénken nyávogni kezdett, és éreztem, hogy átugrott mellém és bebújt mögém. Fura egy macska. 

Én tértem először észhez. Elővettem a pálcámat, elmormoltam egy ’Lumost’ mire a fülkét betöltötte a fény. Ebben a megvilágításban Crystal arca sápadtnak, és nyúzottnak tűnt. 

Egy pillanat alatt annyira lehűlt a levegő, hogy láttam a leheletemet. Halk suhogást hallottunk így a hang irányába fordultunk. A folyosón egy fekete, csuklyás alak lebegett el lassan. Felénk fordította a fejét, mire megborzongtam. Crystal sikolyra nyitotta a száját, de még időben megakadályoztam a kezemmel. Az alak tovább ment, majd teljesen eltűnt. Pár perc múlva a fények visszatértek, ám mi még mindig ott ültünk, ugyanabban a pozícióban. Az egyik a kezemben a pálcám volt, a másikban a csokibéka megcsonkított teste. A fura azonban mégis csak az volt, hogy a csokis kezemmel fogtam be Crystal száját. Lassan elhúztam, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy nem kentem vele össze a lányt.

- Ez meg mi a fene volt? – törtem ki, miután eloltottam a pálcámat.

- Egy dementor – mondta Crystal olyan halkan, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán meghallottam.

- Egy mi?

- Egy dementor – mondta most már hangosabban. – Ilyenek őrzik az Azkabant.

- Azt az Azkabant, ahonnan Sirius Black elszökött?

- Miért van más Azkaban is? – kérdezett vissza csípősen.

Mérgesen néztem rá, mire elfordította a fejét. Egy kis ideig hallgattunk, majd a vonat újra elindult. Időközben rengeteg diák elhaladt a fülkénk előtt, de senki nem foglalkozott velünk.

- Ott halt meg az édesapám – mondta halkan.

Meglepődtem, de nem mondtam semmit. Nem mertem kérdezni, nehogy megbántsam, de azért kíváncsi voltam. Ha akarja, majd folytatja, de nem tette. Az út többi részét csendben tettük meg. Megettem a maradék édességemet, még azt is, amit már félreraktam. Kellett valami, ami felébreszt.

Átöltöztünk a talárunkba. Mikor már elég közel értünk a Roxforthoz, kinyílt a kupé ajtaja és belépett egy nálunk idősebb fiú. Barna haja és kék szeme volt. Ahogy ránéztem, egyből rájöttem, hogy ő lehet Crystal testvére.

- Jól vagytok? – kérdezte, mire mind a ketten bólintottunk.

Akkor vettem észre a talárján a prefektusi jelvényt.

- Szia, James vagyok! – fordult felém.

- Naomi - mosolyogtam rá.

- Nemsokára odaérünk, készülődjetek! – mondta, majd elindult kifelé, de az ajtóban megtorpant és visszanézett. – Crystal, biztos jól vagy? 

A hangjában volt valami figyelmeztetés. Összevontam a szemöldököm és értetlenül néztem rá.

- Persze! – vágta rá a lány azonnal, mosolyogva. – Kérdezd csak meg Naomit!

James felém pillantott, de szinte azonnal vissza is nézett a lányra. Látszott az arcán, hogy nehezen hiszi el.

- Hé, nincs semmi bajom, bátyó! – erősítette meg az előzőeket Crystal. 

A fiú bólintott, majd kiment a fülkéből.

- Ő volt a bátyám – közölte a lány azt, amit mér eddig is tudtam. – Mindig nagyon óv engem. Aranyos meg minden, de néha túl sok, érted?

Bólintottam, bár nem nagyon értettem. Értem még soha senki nem aggódott ennyire.

Amikor megállt a vonat, én voltam az egyik első, aki leszállt, és szinte azonnal eláztam.

Sziasztok! :)

Köszönöm, hogy benéztél. Kíváncsian várom a véleményedet, akár negatív, akár pozitív.

Nem rég elkészült az Első rész trailerre, örülnék, ha megnéznétek. :)

Puszi, Blair.

Első rész - Harmadik fejezet

Mire hazaértünk a kutya eltűnt. Lepakoltuk a cuccokat, és anya már éppen készítette volna elő az ételét, amikor csak úgy magamtól megszólaltam.

- Elment.

Nem tudom, hogy mégis honnan jött, amit a mondtam, és csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, miután megtörtént.

- Tessék? –kérdezte anya összehúzott szemöldökkel.

- A kutya. Elment.

És valóban. Igazam volt. Anya nem kérdezte, hogy mégis honnan veszem ezt, egyszerűen csak kirontott a hátsókertbe, és hívta a nevén a kutyát. Apa azonnal utána ment, én meg úgy álltam a konyhába, mint akit megütöttek. Rosszul voltam. Zúgott a fejem, és kavargott a gyomrom. Gyorsan leültem az egyik székre, és a fejemet az asztalra hajtottam. Felnyögtem fájdalmamban, amikor az egész fejem összerándult a fájdalomtól. Távolról hallottam, ahogy anya még mindig kétségbeesetten hívta „Foxi-t”, de egy idő után már azt se hallottam. Minden külső zajt elnyomott a szívem örült zakatolása. Nem tudom meddig voltam ebben az állapotban. Mikor már újra tudtam gondolkodni, lassan felemeltem a fejemet. A hangok visszatértek. A szüleim még mindig a kertben keresték a kutyát. Ezek szerint nem vettek észre semmit abból, ami velem történt, de várjunk csak, mi történt velem?

Nemsokára telihold, pontosabban holnapután. Néha előfordult már, hogy rosszul lettem, de soha nem ennyire. Azonban most nem tudtam ezzel foglalkozni. El kellett magyaráznom anyának néhány dolgot, mielőtt teljesen belelovalja magát a keresésbe. Lassan felálltam, szerencsére már nem szédültem. Kifelé menet belenéztem a tükörbe, és megijedtem magamtól. Olyan voltam, mint egy hulla. Sápadt bőr, üveges szemek. Talán még se így kéne a szüleim elé mennem. Nehogy elkezdjenek jobban aggódni, ám nem volt választásom, mert pont akkor jöttek vissza a konyhába.

Anya könnyes szemmel nézett rám, ám a szomorúságát azonnal átvette az aggodalom, amikor meglátta sápadt arcomat.

- Jól vagy? – jött oda hozzám.

- Persze – hazudtam. – Csak egy kicsit megszédültem. Nem sokára telihold.

Apa és anya összenéztek és úgy látszik, hogy úgy döntöttek, elhiszik, amit mondtam.

- Honnan tudtad, hogy elment? – tértek vissza anya szemébe a könnyek.

Erre nem tudtam mit mondani, hiszen én magam se tudtam igazán. Egyszerűen csak éreztem, de ezt ne mondhattam neki. Valamivel meg kell magyarázni, de úgy, hogy ne sértődjön meg, és ne essen nagyon kétségbe.

- Az a helyzet, hogy ő nem igazán volt átlagos kutya. Sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt kutya.

- Hogy érted azt, hogy nem is volt kutya? – kérdezte apa értetlenül.

Lehet, hogy nem így kellett volna el kezdenem, de most már mindegy.

- Hát úgy, hogy nem volt valódi kutya – magyaráztam meg idétlenül, majd mérgemben fújtattam egyet. – Nézzétek, nem tudom elmagyarázni, de amikor először megláttam, éreztem, hogy több van benne, mint ami látszik.

A szülei még mindig értetlenül néztek rám.

- Na, ez szép – tettem csípőre a kezem. – Pont ti nem értitek ezt, akik jobban hisznek a mágiában, mint én, pedig én vagyok a boszorkány!

- Talán pihenned kéne, drágám! – mondta anya olyan, hangon, amit csak akkor szokott használni, amikor beteg vagyok.

Remek! A saját anyám azt hiszi, hogy kezdek megőrülni. Az az anyám, akiről minden normális mugli szintén ezt hinné. Duzzogva megfordultam, felfutottam a szobába és elvágódtam az ágyamra. Papírzörgésre lettem figyelmes. Kihalásztam magam alól és a hátamra fordulva felfelé tartottam, és olvasni kezdtem.

Kedves Naomi!

Nagyon szépen köszönöm neked és a családodnak, amit velem tetettek. Az a tény hogy boszorkány létedre ilyet tettél egy kicsit vissza adta a hitemet. Tizenhárom éve ti vagytok az elsők, akik egy kis szeretetet mutattatok ki irántam, míg csupán csak kutya képében voltam.

A szüleidnek mondd meg, hogy köszönöm. Édesanyádnak üzenem, hogy a Foxi névvel nagyon nem vagyok kibékülve, a Tapmancsot jobban preferálom. Valamint, hogy sose akarjon egy férfira ráerőltetni egy rózsaszín nyakörvet.

És te, kedves Naomi, legyél jó. Tudom, hogy van benned valami különleges. Éreztem. Már az a tény, hogy sejtetted, hogy nem vagyok teljesen kutya, de még se zavartál el, sokat elárul rólad. Nagyon jó utón haladsz ahhoz, hogy nagy boszorkány váljék belőled.

Remélem, még találkozunk,

Tapmancs

U.i.: Édesapád papucsa a málnabokor mögött van, sajnálom, de néha már teljesen átveszik az életemet a kutya ösztönök.

Ahogy olvastam a levelet a hangulatom úgy változott, minden egyes sor után. Szomorúság, öröm, büszkeség és végül a boldogság.

Felálltam az ágyamról és a fiókos szekrényemhez léptem. Kihúztam a felső fiókot és kivettem belőle egy szép, mívesen faragott dobozt, ami valaha a nagyanyámé volt. Kinyitottam és belehelyeztem a levelet. Semmi más nem volt benne. Amikor a nagyanyám nekem adta ezt a kis dobozt, azt mondta, hogy rakjak bele minden olyan dolgot, ami fontos számomra és nagy hatással lehet az életemre. Egészen eddig ez az első olyan dolog, amit elég értékesnek tartok ahhoz, hogy elrakjam. Az meg se fordult a fejemben, hogy megmutatom anyáéknak.

A levél után két napra már telihold volt. Aznap reggel szörnyű hasogató fejfájással keltem és mindenhol kóborló lelkeket láttam. Vissza tért az a különösen idegesítő szellem is, de most valahogy más volt. Nyugodtabb. Talán megértette, hogy ma este el fog távozni a túlvilágra.

Néha, amikor úgy döntöttem, hogy szóba állok egy-egy szelemmel, azoknak az első kérdésük mindig az volt, hogy mi van odaát, hogy hova fognak kerülni. Erre a kérdésre azonban nem tudtam válaszolni. Az, hogy kapcsolatba állok a túlvilággal nem azt jelentette, hogy tudom is, hogy mi vár ott rájuk. Úgy voltam vele, hogy erre még ráérek, és majd megtudom, ha meghalok. Ami sajnálatos módon hamar be fog következni, legalábbis a többi látó sorsából kikövetkeztetve. A könyvek szerint, amiket a Roxfortban olvastam, semelyik se érte meg a harmincas éveit.

A fejfájással küszködve lementem a konyhába. Elővettem egy levél fejfájás csillapítót, és bevettem kettő gyógyszert. Teljesen nem fogja elmulasztani a fejfájást, de annyira enyhíti, hogy tudjak gondolkozni. Miután felraktam a teavizet forrni és leültem az asztalhoz, hogy megreggelizek, tudatosult bennem, hogy megint egyedül vagyok. Anyáék tegnap elmentek valahova, valami veszélyes dolgot csinálni és majd csak akkor jönnek haza, ha engem kell vinni a pályaudvarra, ami még egy hét.

Amikor kiöntöttem magamnak a teát és megcsináltam a pirítóst az idegesítő szellem lebegett be a konyhába. Idegesen és mérgesen nézett rám, mire felvontam a szemöldököm.

- Tudja, már alig várom, hogy megszabaduljak magától – mondtam neki, mert nem tudtam megállni, ráadásul egyedül voltam. Beszélgetnem kellett valakivel.

Leültem az asztalhoz és elkezdtem enni a reggelimet közben a férfi arcát néztem. Szavaim hallatán fájdalom suhant át az arcán és én egyből megbántam, amit mondtam. Semmi jogom ítélkezni felette, hiszen nem is ismertem, és az se jogosít fel arra, hogy néha legszívesebben megfojtottam volna, annyira idegesített.

- Megkérdezhetem, hogyan halt meg? – kérdeztem halkan.

Legnagyobb meglepetésemre nem kezdett el velem kiabálni, csak közelebb lebegett és még mindig szomorúan nézett rám.

- A fiam leszúrt egy késsel.

Félrenyeltem, és hatalmas köhögő görcs kapott el. Ittam egy kis teát, hogy hátha az segít, de így is még két percig nem tudtam megszólalni.

- Hogy micsoda? – nyögtem ki végül rekedtem.

- Jól hallottad – biztosított a férfi.

- De hát miért? – kérdeztem értetlenül.

- Mert nem voltam egy jó ember, amit most már nagyon szégyellek. És tudod, hogy mi volt az utolsó dolog, amit mondott nekem?

Megráztam a fejem, mire folytatta.

- Hogy alig várja, hogy megszabaduljon tőlem.

Most már az egész lényemet átjárta a bűntudat. Még ha nem is volt jó ember, akkor se mondhatok neki ilyet.

- Sajnálom – mondtam bűnbánóan.

Eltoltam magam elől a tányért. Elment az étvágyam.

- Már nem számit – sóhajtott. – Holnap már nem leszek itt.

Ezzel megfordult és kiment a konyhába, otthagyva a gondolataimmal.

A nap többi részét azzal töltöm, hogy előkészítsem a bagolyházat a szeánszra. Feltakarítottam a madár piszkot, majd egy pentagrammát rajzoltam a padlóra krétával. Köré olyan jeleket, amikről mindenki félt, pedig semmi rosszat nem jelentettek, sőt a legtöbbjük csak arra szolgált, hogy megvédjenek engem és a szellemeket a szeánsz közben.

Mikor eljött az éjfél, már majdnem az összes lélek ott nyüzsögött a környéken. Csak azok jöttek el, akik önszántukból át szeretnének jutni a túlvilágra, azokat, akik nem szándékoznak eltávozni, nekem kell majd idevonszolnom.

Beléptem a pentagramma közepébe, széttártam a karomat és kántálni kezdtem. Olyan ősi nyelven beszéltem, amelyet manapság már senki nem ismer. Pár pillanat múlva megjelent egy fényes csík felettem. Kinyílt a kapu. A szellemek nekiindultak és egyesével létek be a túlvilágra.

A nehézség az egész dologban nem a kapu megnyitása volt, hanem az, hogy nyitva tudjam tartani. A túlvilág úgy viselkedett, mint egy élőlény. Erőszakosan védte magát még a látókkal szemben is. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy idevonzzam azokat a lelkeket, akik nem akarnak távozni. Olyan fél óra alatt végeztem. Addigra annyira kimerültem, hogy amikor végre szellemmentesnek nyilvánítottam a környéket, és bezártam a kaput úgy estem össze. Egy kis ideig csak feküdtem ott a földön, gyorsan vettem a levegőt, végül elmosolyodtam. Egy hónapig, vagy legalábbis egy ideig nyugton fognak hagyni a szellemek.

Sziasztok! :)

Nos, igen, ilyet is látni. Az új desinghez új fejezet is jár, és úgy gondolom, hogy ideje egy kicsit belehúzni, vagyis hamarosan várható a negyedik fejezet is, amiben most már eljutunk a Roxfortba is. :)

A véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok, szóval örülnék ha leírnátok. :)

Puszi, Blair.

Első rész - Második fejezet

A kutya nem vicsorgott, nem viselkedett velem ellenségesen, egyszerűen csak nézett rám. Felismertem benne azt az állatot, akit tegnap este is láttam. A szemébe néztem, és egy furcsa érzés futott végig rajtam. Olyan volt, mintha ismerném, és egyszerűen tudtam, hogy nem fog bántani. Lassan felálltam, mire a kutya elkezdett vicsorogni. Nem foglalkoztam vele. Éreztem némi félelmet, de tudtam, hogy nem fog semmi rossz történni.

– Oszkár! – szólítottam a baglyomat, és kinyújtottam a kezemet.

A bagoly megvető szemekkel nézett rám, amelyek azt sugallták, hogy hogyan merészelem őt így hívogatni. Nagy nehezen rászánta magát, és rárepült a kezemre. Más helyzetben sose csináltam volna ezt vele, de nem akartam elmenni a kutya mellett, valamit pedig tennem kellett. Nem állhattam csak úgy ott, mint egy szerencsétlen. Oszkár azonban eléggé sértődékeny, így most már azon is gondolkozhatok, hogy hogyan is békítsem meg.

Beleraktam a bagoly csőrébe a levelet, és rámosolyogtam. Kezdetnek egy kis kedvesség is elég lesz.

– Ezt el kéne vinni a Reggeli Prófétához – mondtam neki kedvesnek szánt hangon.

Nehéz volt könnyednek lenni mikor a nagy fekete kutya még mindig engem méregetett. Meg akartam simogatni Oszkárt, de ő, amint befejeztem a mondatot szárnyra kapott és kirepült a nyitott tetőablakon át. Így újra kettesben maradtam a kutyával.

Ránéztem az állatra, és alaposan megvizsgáltam. Kóbor kutyának tűnt, amire a szőréből és abból következtettem, hogy csontsovány volt. Ezen kívül újra egy furcsa érzés kerített hatalmába. Mikor ránéztem nem egy kutyát láttam magam előtt, hanem egy embert. Körbevette valamilyen gyenge fény, amit az aurájának tudtam be. Eddig is láttam mások auráját, de nem igazán foglalkoztam vele, míg rá nem jöttem, hogy csak egyes embereknek látom, és néha csak akkor, amikor akarom is látni. Vegyük például Harryt. Neki nem akarom látni az auráját, pedig ő volt az első, akinél észrevettem ezt a dolgot. Mikor szóvá tettem Dumbledore-nak, ő azt mondta, hogy ez azzal jár, hogy látó vagyok. Valamint még hozzátette, hogy egy kis élettapasztalattal, és tanulással auraszakértővé válhatok. Akkor ez nem érdekelt, de most már bánom, hogy nem tanultam eddig semmit.

– Nézd! – mondtam a kutyának, aki a hangom hallatán összerezzent, és hátrahajtotta a fülét. – Tudom, hogy nem fogsz bántani engem, aminek kimondottan örülök. Hogy honnan tudom, azt nem fogom elárulni, de annyit mondhatok, hogy többet tudok, mint amennyit te gondolsz.

Befejeztem, és újra tanulmányozni kezdtem az állatot. Nem mozdult, és nem mutatott semmilyen reakciót.

– Maradhatsz, ha akarsz, de ha a szüleim észrevesznek, akkor kezelésbe fognak venni. Imádják az állatokat, és nem szeretik őket olyan állapotban látni, mint amilyenben te vagy – rámosolyogtam. – Döntsd el, hogy mit akarsz!

Visszamentem a házba, és nem néztem hátra.

A kutya nem ment el. A szüleim olyan délután egy óra körül vették észre, és máris elkezdtek sopánkodni, hogy mégis hogy lehet ilyen állapotban egy kutya. Anya azonnal elküldte apát a boltba, hogy vegyen kutyasampont, bolhairtót, meg egy adag vitamint, addig ő megetette.

– Szerinted honnan került ide ez a kutya? – kérdezte anya, miközben azt figyelte, ahogy az állat kinyalogatja a tányért.

– Nem tudom – vontam meg a vállam.

Nem akartam nekik elmondani, ami tegnap este történt, se amit ma reggel éreztem. Szerencsére nem kérdezett mást, mert megjött apa, és kiküldött, hogy segítsek neki behozni, amit vett. Háromszor fordultunk ketten, mert annyi mindent vásárolt. Nem értettem, hogy minek ennyi kutyaápolási szer, de már megtanultam, hogy ne tegyek szóvá ilyen dolgokat. A szüleim mindig mindent eltúloztak.

A kutya maradt. Megfürdettük, rendesen etettük, tömtük a vitaminokkal. Egy hét múlva már úgy nézett ki, mint egy normális kutya.

– Tudod, én a helyedben már rég elmentem volna – mondtam a kutyának egyik nap.

Kint ültem a kertben, és épp egy könyvet olvastam. A kutya morcosan nézett rám. Anya az imént erőltetett rá egy világos rózsaszín nyakörvet. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy ő nem lány, hanem fiú, de feladtam a próbálkozást, amikor visszakérdezett, hogy miért akarom elrontani a kedvét. A nyakörvön egy biléta libeget, amin ez a név volt olvasható: Foxi.

– És a neved se tetszik – nevettem el magam, ahogy néztem az állatot, amint éppen a nyakörvet akarja eltávolítani magáról. – Én abban a pillanatban megharapnám azt, aki ilyen nevet akar nekem adni, amint kimondta. Nem illik hozzád.

A kutya úgy döntött, hogy nem képes tovább elviselni a hangomat, ezért felállt, és kecsesen elindult a bagolyház felé, ahol aludni szokott.

– Tudod, nem futhatsz el a problémáid elől – mondtam, csak úgy magamnak, mégis meghallotta.

Megtorpant, és valami megváltozott a tartásán. Megerőltettem magam, hogy lássam az auráját, de csak harmadik próbálkozásra sikerült, és akkor is halványan láttam, hogy egy sárga fényudvar futja körbe a testét. Nem tudtam, hogy a sárga szín mit jelent, de abban biztos voltam, hogy nem egy boldog érzés. Én a boldog érzéseket melegebb színként képzelem. A sárga viszont egy hideg szín.

A következő pillanatban pedig már úgy ment tovább, mintha nem is történt volna semmi. Összevont szemöldökkel néztem rá. Mostanában nagyon sokat gondolkoztam mindenen. Minden reggel kaptam újságot, de Harry-ről nem írtak benne, ebből gondoltam, hogy valahogy megúszta a dolgot. Ha csak körözés lenne ellene, biztos belerakták volna az újságba, és azt is, hogy elfogták, de semmi. Viszont tudomást szerezte Sirius Blackről. Levettem a mellettem lévő asztalról az újságot, és az ölembe helyezve széthajtottam. Már rögtön az első oldalról Black vicsorgó képe nézett vissza rám. A szemem végigfutott a kép alatt lévő szövegen, és már vagy századszor olvastam el.

BLACK MÉG MINDIG SZÖKÉSBEN

A Mágiaügyi Minisztériumban ma megerősítették, hogy Sirius Black, az Azkaban erőd talán leghírhedtebb foglya továbbra is ismeretlen helyen tartózkodik. "Mindent megteszünk Black kézre kerítéséért – nyilatkozta ma délelőtt Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter –, és nyomatékosan kérjük a varázslótársadalom tagjait, hogy őrizzék meg nyugalmukat." A Mágusok Nemzetközi Szövetségében többen is bírálták Caramelt, amiért a mugli miniszterelnököt is tájékoztatta a helyzetről. "Értsék meg, szükség volt erre a lépésre – szögezte le Caramel. – Black őrült, így varázslókra és muglikra egyaránt veszélyt jelent. Egyébként a miniszterelnök biztosított róla, hogy nem tesz közzé információkat Black valódi képességeiről. Mellesleg, ha meg is tenne, ugyan ki hinne neki?" A muglikat figyelmeztetés gyanánt úgy tájékoztatták, hogy Blacknél "lőfegyver" van (egyfajta fém varázspálca, amit a muglik egymás életének kioltására használnak), a varázslóközösség tagjai viszont attól tartanak, hogy Black hasonló mészárlást fog végrehajtani, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor egyetlen átokkal tizenhárom embert gyilkolt meg.

Mint mindig, most is egy érdekes érzés kúszott fel a gerincemen. Nevezzük megérzésnek, esetleg hatodik érzéknek, de éreztem valamit ezzel a Sirius Blackkel kapcsolatban, azonban azt még jó magam se tudtam, hogy mi is ez.

A hétvégén ellátogattunk az Abszol útra és megvettünk minden szükséges felszerelést az iskolába. Miután végeztünk, anya a kezembe nyomott egy kis pénzt, azzal az utasítással, hogy menjek, és egyek egy fagylaltot, amíg ők benéznek egy-két helyre. Így hát én elindultam Florean Fortescue Fagylaltszalonja felé, ők pedig a másik irányba, és talán csak Isten tudná megmondani, hogy hova, meg persze ők.

A fagyizó felé menet szórakozásból hallgattam a többi varázsló és boszorkány beszélgetéseit. Többnyire Sirius Blackről volt szó, de akadt köztük veszekedő párok, vagy az árak miatt háborgó boszorkányok. Mikor közelebb értem a fagylaltozóhoz, láttam, hogy Florean Fortescue a boltja előtt áll, és éppen egy gyereknek magarázott valamit. Első gondolatom az volt, hogy biztos az egyik unokája, de mikor közelebb értem, rájöttem, hogy én ezt a valakit ismerem. Fekete, kócos haj az asztal felé görnyedt testtartás.

Harry.

De mit keres itt? Közelebb mentem, hogy megbizonyosodjak róla, és azért imádkoztam, hogy ne vegyenek észre, azonban az imáim nem találtak meghallgatásra, mert Fotescue észrevett. Nyílván meglátta bennem a lehetséges vevőt, mert így szólt:

– Üdvözlöm kisasszony, mit adhatok? – kérdezte szívélyes mosollyal.

Kimondottan olyan ember volt, akinek ragadós a jókedve, mert önkéntelenül is visszamosolyogtam rá. Harry hátrafordult, és elkerekedett a szeme a döbbenettől. Ilyen meglepő, hogy itt lát engem?

– Egy közepes méretű kehelyben kérnék csoki, és vanília fagyit – mondtam a még mindig mosolygó embernek, aki miután befejeztem bólintott, és bement az üzletben.

Én meg egyedül maradtam Harry-vel. Vagyis hát nem teljesen egyedül, mert az utcán mászkáltak még páran, de én úgy éreztem, hogy egyedül vagyok vele. Éreztem, hogy olyan vörös lett a fejem, mintha felforrt volna az agyam. A torkomban dobogott a szívem. Jézusom, mi van velem? Eddig még soha nem reagáltam így rá! Gondolatban pofon vágtam magam, és rámosolyogtam a még mindig értetlenül engem vizsgáló Harry-re.

– Szia! – köszöntem neki. – Leülhetek ide?

Harry bólintott.

– Te mit keresel itt? – szegezte nekem a kérdést.

Úgy éreztem magam, mintha egy vallató bizottság előtt állnék.

– Bejöttünk anyáékkal vásárolni a suliba, de ők elmentek valahova, engem meg elküldtek fagyizni – mondtam magabiztosnak szánt hangon.

– A szüleid? – kérdezte összevont szemöldökkel, aztán mikor rájött, hogy nem is tett fel igazi kérdést, megrázta a fejét, és újra kezdte. – A mugli szüleid hogy lehetnek egyedül egy varázslókkal, és boszorkányokkal teli bevásárló utcán?

– Többet tudnak rólunk, mint más muglik, hiszen nekik van egy varázsvállalatuk is. Nem is tudtad? – kérdeztem meglepetten.

Harry megrázta a fejét. Ott lakik az utcánkban, pont előttünk, és még azt se tudja, hogy minden nap közelebb van a mágiához, mint azt valaha gondolta volna?

– Hallottál már a Wish Varázs Díszállatról? – kérdeztem, mert eldöntöttem, hogy megpróbálom neki bemutatni a szüleim szokatlan üzletét.

– Igen – mondta, aztán hirtelen leesett neki, és a felismeréstől egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. – Az a tiétek?

– Igen.

Fotescue ekkor jelent meg mellettünk, és letette elém a kelyhet, én meg a kezébe nyomtam a pénzt, és megköszöntem. Jó étvágyat kívánt, és már ment is egy most érkező család elé. Felvettem a kanalamat, és nagy élvezettel elkezdtem enni a fagylaltot. Egy nagy bűnöm van. Rettenetesen édes szájú vagyok. Felpillantottam Harryre, aki még mindig engem nézett.

– Mivel foglalkoznak a szüleid? A mugli világban? – kérdezte kíváncsian.

– Semmivel. Csak a WD-nek élnek. Már első perctől fogva lenyűgözte őket a varázsvilág. Részesei akartak lenni. Az elején még elég volt nekik, hogy rajtam keresztül kapcsolódnak hozzá, aztán már ez is kevés volt. Többet akartak belőle. Így alakult a vállalat.

– Milyen állatokkal foglalkoztok? – kérdezte mohón Harry.

Meglepetten néztem rá. Nem hittem volna, hogy ez annyira érdekli, de ezek szerint mégis. Úgy nézett rám, ahogy a tanárokra szokott, amikor azok valami érdekeset tanítanak nekünk. Nem mintha figyeltem volna! Csak szimplán észrevettem.

– Főképp baglyok, de vannak macskáink, patkányaink, békáink, teknőseink, és körülbelül minden, amit el tudsz képzelni – nevettem el magam.

Hihetetlenül jól éreztem magam, most, hogy egy pillanatra én lehettem a középpontban. Még ha csak egy embernél is.

– Naomi! – hallottam meg anya kiáltását.

A hang felé fordultam. Az utcán állt, és lelkesen integetett felénk. Anyával ellentétben apa nem volt valami boldog, ugyanis anya rásózta az összes megvásárolt cuccot, így szegény már alig állt a lábán.

– Jobb, ha megyek, mielőtt apa valamit leejt, és eltöri – fordultam Harry felé. – Szia!

– Szia! – köszönt el mosolyogva.

Hihetetlen milyen gyorsan fel tud oldódni az ember. Az első pillanatokban még feszülten viselkedtünk egymással, és most meg már olyanok voltunk, mintha minden nap beszéltünk volna.

Sziasztok!

Tudom, hogy egy kissé elkéstem (nagyon elkéstem) ezzel a részel, de most itt van, és az a lényeg. Egy valamit megtanultam! Ne tervezzek be semmit előre mert úgy se fogom megcsinálni, csak ha kedvem lesz hozzá. :D

Mindegy.

Kapatok véleményt? Nagyon kivi vagyok, mert attól félek, hogy kijöttem a gyakorlatból. :)

Puszi, Blair. ♥

Facebook oldal. → https://www.facebook.com/koztesvilag.hpff/

Facebook csoport. → https://www.facebook.com/groups/569987179750783

Első rész - Első fejezet

Álmatlanságban szenvedtem. Már megint. Közeledett a telihold, és mostanra a lelkek megtanulták, hogy mikor jelenjenek meg, azonban most van egy különösen erőszakos szellem, aki minden áron át akar jutni a túlvilágra. Egyre nehezebben tudom kizárni, így minduntalan a közelembe férkőzik, és a legrosszabb pillanatokban tűnik fel. 

– Felmegyek a szobámba – mondtam anyáéknak, akik éppen a konyha asztalnál ültek és azt tervezgették, hogy mikor és hova mennek megint valami őrültséget csinálni. 

Őrültség alatt az extrém sportokat értem. A szüleim megszállottan imádnak mindent, ami eltér a normálistól, és imádják az adrenalint. Régebben engem is mindig belerángattak mindenbe, de egyszer aztán bezárkóztam a szobámba, és nem voltam hajlandó kijönni. Így aztán kénytelenek voltak megérteni, hogy nem megyek velük többé semmilyen őrültséget csinálni.

– Rendben kicsim – mosolygott rám anya a brosúra mögül, de utána rögtön apához fordult, aki épp talált egy megfelelő helyet egy jó kis tandemugrásra. 

Becsuktam magam mögött az ajtót, és az ablakomhoz mentem. Odakint már sötét volt. Minden szomszédtól fény szűrődött ki, jelezve a többieknek, hogy ők is ébren vannak még, és éppen közösen vacsoráznak, vagy tévét néznek. Ránéztem az én saját, régi készülékemre, és elhúztam a számat. Már megszoktam, hogy a Roxfortban nincs semmilyen elektromos szerkezet, így nem érzek késztetést, hogy egész nap azok előtt üljek, és üvegesre bámuljam tőlük a szememet. Kezdett melegem lenni, így kinyitottam az ablakot. Abban a pillanatban valaki becsapta az ajtót a szemközti házban, és a szívem egy hatalmasat dobbant. És nem is hiába. Egy magas vékony alak tűnt fel, aki egy bőröndöt húzott maga után és egy kalitkának látszó dolgot cipelt a hóna alatt. Olyan indulattal szelte a métereket, hogy egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Nem gondolkoztam sokat, amikor egy másodperccel később már szaladtam lefelé a lépcsőn.

– Kimegyek levegőzni. – mondtam anyáéknak, akik még mindig a konyhában ültek.

Feltéptem az ajtót, és gondolkozás nélkül elindultam Harry után. Pár sarokkal később értem csak utol. Egy kőfalon üldögélt, és maga elé nézett. A fény viszonyok miatt nem láttam az arcát, így el se tudtam képzelni, hogy mi történhetett. Amikor közelebb értem, felnézett, és össze húzta a szemöldökét.

– Hát te? – kérdezte kíváncsian. – Mit csinálsz te ilyenkor az utcán?

– Ezt én is kérdezhetném tőled. Te mit csinálsz itt? – leültem tőle kellő távolságra, és onnan néztem rá, a válaszra várva.

– Ülök – mondta.

Látszott rajta, hogy nem akar beszélgetni, főleg nem velem. Hirtelen nagyon hülyének éreztem magam, hogy egyszerűen csak úgy utána szaladtam, mint valami rajongó. Ismét egy pillanat, amit majd sokáig megőrzök az emlékeimben, és ostorozom magam, hogy hogyan lehettem ilyen bolond. Úgy viselkedek, mintha a legjobb barátok lennék.

– Nos, akkor én inkább hazamegyek – álltam fel.

– Ne! – szólalt meg hirtelen. – Ne menj el! Sajnálom, nem akartam bunkó lenni, csak egy nagyon rossz hét van a hátam mögött, és egy még rosszabb este.

– Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem, és visszaültem a falra.

Valamiért büszkeséggel töltött el, hogy nem akarja, hogy elmenjek. Lehet, hogy tényleg bolond vagyok.

– Nem tudom, tudod-e ki az a Marge néni – fordult felém.

– Aki úgy néz ki, mint Mr. Dursley, csak női kiadásban? – kockáztattam meg.

– Pontosan – jelent meg az arcán egy halvány mosoly, amitől nekem is mosolyoghatnékom támadt, de visszafogtam magam. – Felpuffasztottam.

– Hogy mit csináltál? – értetlenkedtem.

– Nem tudom, hogyan történt. Egyszer csak elvesztettem az uralmat az érzéseim felett, és a néni elkezdett dagadni, és olyan lett, mint egy lufi. Én meg egyszerűen összepakoltam a cuccomat, és eljöttem. 

Lehajolt a ládájához, és elővette a pálcáját, szomorúan nézett rá. Ekkor fogtam fel, hogy pontosan mi is történt az előbb. Muglik előtt varázsolt, ráadásul az iskolán kívül egyébként se szabadna varázsolnunk. Harry súlyosan megszegte a törvényt. Ránéztem az arcára, amiről csak az elkeseredettséget tudtam leolvasni.

– Nézd, nem hiszem, hogy ezért elveszik a pálcádat. Öntudatlanul varázsoltál, nem szándékosan csináltad – próbáltam megnyugtatni, de nem igazán sikerült.

Harry egyszer csak megmerevedett, és nekem is jeleztek a receptoraim. Éreztem, hogy van valami a közelben. Körbenéztem az utcán, de nem láttam semmit, se senkit. Látszólag csak mi voltunk az utcán. Egy mugli gondolkodás nélkül tovább ment volna, nem figyelve a figyelmeztető jelre. 

– Lumos! – mondta Harry halkan és feljebb emelte a pálcáját, így az nagyobb területet világított be.

A két ház közötti sikátor fele néztünk mind a ketten, és nem is hiába. Egy hatalmas kutya körvonala rajzolódott ki a pálca fényénél. Ösztönösen hátrálni kezdtünk, ám ekkor fülsüketítő robaj és hatalmas fényár öntötte el az utcát. Hátráltunk pár lépést, és ez mentette meg az életünket. Egy hatalmas élénk piros busz fékezett le azon a helyen, ahol az előbb még mi álltunk. Az oldalán arany betűkkel ez a felirat volt olvasható „Kóbor Grimbusz”. Értetlenkedve néztem a buszra, amiről a következő pillanatban egy piros ruhás kalauz ugrott le. Megköszörülte a torkát, majd belefogott a mondókájába.

– Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán. Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja. Stan Shunpike vagyok, a ma esti járaton én leszek az ön…

A fiatal, alig húsz éves srác egyszer csak elhallgatott, és alaposan megnézett minket. Elképzeltem hogyan nézhettünk ki. Két halálra rémült 13 éves, az egyikük kezében egy pálca volt, ami még mindig világított, a másik pedig alig kapott levegőt, mivel nem volt hozzá szokva ehhez a nagy adrenalin fröccshöz.

– Mér’ néztek így? – kérdezte, félretéve udvarias modorát, és egy félmosolyra húzta a száját. 

Elképzeltem, hogy mi mindent gondolt rólunk, és megborzongtam. Összébb húztam magamon a pulóveremet, és inkább csendben maradtam.

– Csak megijedtünk – mondta Harry és eltette a pálcáját a farmerja hátsó zsebébe.

Azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy lelépjek.

– Nos, most már nem vagy egyedül Ha… - elharaptam a mondatot, mert eszembe jutott, hogy nem lenne szép tőlem felfedni az inkognitóját, főleg most, hogy megszegte a törvényt. – Én hazamegyek.

Harry felém fordult, és hálásan nézett rám.

– Köszönöm – mondta.

– Nincs mit – mosolyogtam rá. – Jó éjt!

Megfordultam, és gyorsan elindultam hazafelé. Ha mondtak is valamit köszönés gyanánt, azt én már nem hallottam, olyan gyorsan szedtem a lábaimat, hogy minél messzebb kerüljek ettől az egésztől. Nem vagyok hozzászokva, hogy egyszerre ennyi érzelmi és fizikai sokk érjen, ezért nehezen tudom ezeket kezelni. Bár a jelek szerint, most elég jól kezeltem a helyzetet. Nem ájultam el, és nem fakadtam sírva.

Másnap reggel, már hat órakor fent voltam, kétórai alvás után. Az az erőszakos lélek megint vissza tért, és egyszerűen nem tudtam őt kizárni. Viszont így legalább tudtam egy kicsit gondolkodni. A főgondolati téma persze Harry volt, és az, hogy felpuffasztotta a nagynénjét. Egész este azon járt az agyam, hogy vajon hol van most, és mi történhet vele, míg végül arra jutottam, hogy itt az ideje előfizetni a Reggeli Prófétára. Azt úgy is azonnal megírják, hogyha történt valami a híres Harry Potterrel. A másik gondolatom az volt, hogy utána küldök egy baglyot, de az már zaklatásnak tűnt számomra, így erről az ötletről lemondtam.

Kihalt volt a ház, így kora reggel. Anyáék még aludtak, testvérem nincs. Nem volt szokatlan számomra ez a nagy csend és üresség, mert voltak olyan napok, amikor anyáék elmentek itthonról, és egyedül maradtam. Más tinédzser örülne annak, hogy egyedül van, de én akkor is azt csinálom, amit szoktam, amikor itthon vannak, mint amikor nincsenek. Első utam a konyhába vezetett, ahol felraktam a teavizet. Mikor ezzel végeztem, kimentem a hátsókertbe. Nálunk ez a kis fűvel beborított placc más volt, mint a szomszédjainknál. Ugyanis volt egy titkos, mugli szemnek láthatatlan bagolyház, aminek a bejárata felett egy felírat díszelgett „Wish Varázs Díszállat”. 

A szüleim ezt a díszállat üzletet irányítják nap, mint nap. Felmerülhet bennetek a kérdés, hogy mit keres két közönséges mugli a varázsvilág piacán. A válasz igazán egyszerű. A szüleim nem csupán közönséges muglik. Nem rendelkeznek semmilyen varázserővel, viszont eléggé megszállottak a varázslók és a boszorkányok iránt, így amikor elkísértek engem az Abszol útra három évvel ezelőtt szöget ütött a fejükben, hogy ők bizony részt szeretnének venni ebben a világban. Egészen addig elég volt nekik az, hogy egy boszorkány a lányuk, viszont a varázsvilágban tett látogatás után ennél többre vágytak. Nagy nehezen kerestek egy olyan varázslót, aki segített felvezetni a kérésüket a Mágiaügyi Minisztériumba, akik csak hosszas könyörgés után egyeztek bele a dologban, persze bizonyos feltételek mellett. 

Benyitottam a bagolyházba, mire egy pár bagoly felröppent. Körülnéztem, mert eléggé szokatlan volt ez tőlük. Ezek a madarak eddig még soha se ijedtek meg attól, hogy valaki belépett az épületbe. Valami nem volt rendben. Ezt nem csak gondoltam, hanem éreztem is. Ugyanolyan érzés kerített hatalmába, mint tegnap este, amikor Harry-vel beszélgettem. A pálcámra gondoltam, ami most az éjjeliszekrényem fiókjában pihent nyugodtan. Megszorítottam a kezemben a levelet, amit még az előtt írtam meg, mielőtt lejöttem volna szobámból. Már késő volt úgy tenni, mintha nem vettem volna észre semmit, így elindultam a bagolyház közepe felé. Lassú léptekkel haladtam, és minden kis neszre összerezzentem. Célom az volt, hogy elérjem Oszkárt, a baglyomat. Félúton járhattam, amikor egy hatalmas fekete kutya ugrott elém, én meg annyira megijedtem, hogy seggre estem. Elfojtottam egy sikolyt, mivel tudtam, hogy úgy se hallaná meg senki.

Sziasztok! :)

Ha eljutottatok eddig, az azt jelenti, hogy elolvastátok az első fejezetet, aminek én nagyon örülök. ♥ Köszönöm. Köszönöm szépen azt is, hogy már az előzetesnél 7 feliratkozója lett a blognak, és már közel 500 oldalmegjelenítésnél tartunk.

Kaphatok véleményt? Nagyon örülnék neki. :)

Néhány információ:

- Amint látjátok a bejegyzés címben van két olyan szó, hogy "Első rész", ami azt jelenti, hogy lesz több is. Ezeket a részeket úgy képzeljétek el, ahogy a könyvek vannak.

- Egy-két dolgot meg fogok változtatni a könyv történéseihez képest, de az alap történet persze ugyanaz marad.

- A következő részt jövőhét szombaton hozom, mert nekem így kényelmesebb, és nehezen tudom beosztani az időmet.

Facebook oldal. → https://www.facebook.com/koztesvilag.hpff/

Facebook csoport. → https://www.facebook.com/groups/569987179750783