Előzetes

Mugli születésű révén nagy volt a meglepetés, amikor tizenegy évesen én is megkaptam a levelemet a Roxfortból. Először persze nem tudtam hova tenni a dolgot. Örüljek neki, vagy pedig ijedjek meg? Utasítsam vissza az ajánlott? Természetemből fakadóan féltem minden változástól, így hosszú napokig gondolkoztam azon, hogy mit tegyek. A szüleim oda meg vissza voltak az örömtől. Számukra ez egy nagy kalandnak ígérkezett, még akkor is, ha ők ezt személyesen nem élhetik át. A végén természetesen elfogadtam az ajánlatot.

Akkoriban volt egy barátom, vagyis inkább csak én tekintettem annak. Nálam ez nagyon nagy szónak számított, hiszen nehezen barátkoztam. Amikor végre rávettem magam, hogy próbáljak kommunikálni másokkal, valahogy mindig elrontottam. Hülyeséget mondtam, vagy olyat csináltam, amitől a többiek dilisnek gondoltak, és onnantól fogva elkerültek. Volt viszont egy szemüveges, örökké kócos fiú, akit az unokatestvére miatt szintén kitagadott a közösség. Mellette ültem órákon, néha együtt ettük meg a tízórait és az ebédet, de nem nagyon beszélgettünk. Tudatlanul is egy olyan kötelék alakult ki közöttünk, amit még ma se tudok rendesen megmagyarázni, és én az akkori tizenegy éves szívemmel és eszemmel egyszerűen beleszerettem. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy ez a szerelem, de most már tudom, hogy csak egy olyan ostoba érzés volt, amit az váltott ki, hogy ő nem bántott, és egy kicsit törődött velem.

Gondolhatjátok, hogy mennyire megörültem, amikor ő is megjelent szeptember elsején a vonaton. Olyan boldog voltam abban a pillanatban, amint megláttam, mint még előtte soha. Azonban ez a boldogság hullám is hamar elmúlt, mint oly sok minden az én életemben. Megtudtam ugyanis, hogy mi történt a szüleivel. Megszerettem volna monda, mondani neki, hogy mennyire sajnálom, és hogy együtt érzek vele, de nem mertem. Onnantól fogva ő lett az a gyerek, akit mindenki bálványoz, hirtelen sok barátja lett, és már nem volt arra ideje, hogy velem foglalkozzon. Néha-néha még ma is váltunk pár szót, azonban már semmi sem olyan, mint régen. A köteléket, ami anno köztünk volt, most már alig érzem, és van, amikor egyáltalán nem.

Én is a Griffendélbe kerültem, amit máig nem értek. Nincs bennem semmi bátorság, se más olyan tulajdonság, ami minden Griffendélesben megtalálható. Én egyszerűen csak én voltam. Mindig én voltam a csendes lány, akit még a tanárok se vesznek észre. 

Ezzel azonban nem ért véget a történetem, ugyanis történt valami elsőben, ami teljesen megváltoztatta az életemet, és a néző pontomat az élethez. Elkezdtem olyan dolgokat, illetve személyeket látni, akiket mások nem láttak. Először nagyon megijedtem, hogy megbolondultam, aztán megnyugtattam magam, hogy én azokat a személyeket csak oda képzelem, azonban egyre rosszabb lett. A szellemek elkezdtek engem zaklatni, minden nap annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam gondolkozni, és sokszor előfordult, hogy az ájulás szélén lebegtem. Egyszer aztán tényleg elájultam. Másnap a gyengélkedőn ébredtem, ahol Dumbledore őrködött felettem. Nem értettem, hogy mit keres ott az igazgató, mit akarhat tőlem? Ő viszont csak ennyi kérdezett:

- Nem szeretnél nekem elmondani valamit, Naomi?

Egy ideig félénken néztem rá, aztán egyszer csak átszakadt a gát, és kiadtam magamból mindent a szellemekről és az örökös a fejfájásról. Ő pedig el mondta, hogy már sejtette egy ideje, hogy valami különös történik velem.

- A tanárok már egy ideje arról számolnak be nekem, hogy nem tanulsz, romlik az átlagod, és hogy sokszor vagy rosszul órán. Először csak azt hittem, hogy valami egészségügyi problémád van, és éppen el akartalak küldeni Madam Pomfrey-hoz, hogy vizsgáljon ki, amikor elájultál. A java asszony nem talált semmi egészség károsodást, vagyis teljesen egészséges vagy.

- Akkor miért történik velem? – kérdeztem egyre idegesebben.

Nem tehettem róla, de most már minden áron ki akartam deríteni, hogy mi folyik körülöttem, miért látom a szellemeket, és el akartam őket üldözni a közelemből.

- Semmi, amit nem lehetne kezelni. – mondta mosolyogva a professzor. – Elmondásaid alapján te egy vagy azon kevés látók közül, akik segítenek az elhalálozott lelkeknek áttérni a túl világra, azért látod őket, és azért fáj a fejed, mert túl sokan gyűltek össze, és mind rád várnak, hogy segíts nekik átkeli a túl világra, addig ebben a köztes világban ragadtak.

Hihetetlenül hangzott, hogy én, akit senki nem vesz figyelembe egy bizonyos szinten népszerű vagyok. Ami a legfurább volt, hogy eszembe se jutott azt feltételezni, hogy ez az egész, amit Dumbledore elmondott nem igaz. A lelkem mélyén éreztem, hogy igaza van. Azt már csak úgy mellékesem jegyzem meg, hogy végre úgy érezhettem, hogy én is tartozok valahova, van célja annak, hogy élek.

Innentől fogva minden teliholdkor, amikor a legvékonyabb a fal a két világ között, azzal voltam elfoglalva, hogy segítsek a szellemeknek, de persze nem mondtam le egykori célomról sem. Segíteni Harry Potternek, még ha el is felejtette, hogy létezek, mert én nem hagyok cserben senkit.