Első rész - Harmadik fejezet

Mire hazaértünk a kutya eltűnt. Lepakoltuk a cuccokat, és anya már éppen készítette volna elő az ételét, amikor csak úgy magamtól megszólaltam.

- Elment.

Nem tudom, hogy mégis honnan jött, amit a mondtam, és csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, miután megtörtént.

- Tessék? –kérdezte anya összehúzott szemöldökkel.

- A kutya. Elment.

És valóban. Igazam volt. Anya nem kérdezte, hogy mégis honnan veszem ezt, egyszerűen csak kirontott a hátsókertbe, és hívta a nevén a kutyát. Apa azonnal utána ment, én meg úgy álltam a konyhába, mint akit megütöttek. Rosszul voltam. Zúgott a fejem, és kavargott a gyomrom. Gyorsan leültem az egyik székre, és a fejemet az asztalra hajtottam. Felnyögtem fájdalmamban, amikor az egész fejem összerándult a fájdalomtól. Távolról hallottam, ahogy anya még mindig kétségbeesetten hívta „Foxi-t”, de egy idő után már azt se hallottam. Minden külső zajt elnyomott a szívem örült zakatolása. Nem tudom meddig voltam ebben az állapotban. Mikor már újra tudtam gondolkodni, lassan felemeltem a fejemet. A hangok visszatértek. A szüleim még mindig a kertben keresték a kutyát. Ezek szerint nem vettek észre semmit abból, ami velem történt, de várjunk csak, mi történt velem?

Nemsokára telihold, pontosabban holnapután. Néha előfordult már, hogy rosszul lettem, de soha nem ennyire. Azonban most nem tudtam ezzel foglalkozni. El kellett magyaráznom anyának néhány dolgot, mielőtt teljesen belelovalja magát a keresésbe. Lassan felálltam, szerencsére már nem szédültem. Kifelé menet belenéztem a tükörbe, és megijedtem magamtól. Olyan voltam, mint egy hulla. Sápadt bőr, üveges szemek. Talán még se így kéne a szüleim elé mennem. Nehogy elkezdjenek jobban aggódni, ám nem volt választásom, mert pont akkor jöttek vissza a konyhába.

Anya könnyes szemmel nézett rám, ám a szomorúságát azonnal átvette az aggodalom, amikor meglátta sápadt arcomat.

- Jól vagy? – jött oda hozzám.

- Persze – hazudtam. – Csak egy kicsit megszédültem. Nem sokára telihold.

Apa és anya összenéztek és úgy látszik, hogy úgy döntöttek, elhiszik, amit mondtam.

- Honnan tudtad, hogy elment? – tértek vissza anya szemébe a könnyek.

Erre nem tudtam mit mondani, hiszen én magam se tudtam igazán. Egyszerűen csak éreztem, de ezt ne mondhattam neki. Valamivel meg kell magyarázni, de úgy, hogy ne sértődjön meg, és ne essen nagyon kétségbe.

- Az a helyzet, hogy ő nem igazán volt átlagos kutya. Sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt kutya.

- Hogy érted azt, hogy nem is volt kutya? – kérdezte apa értetlenül.

Lehet, hogy nem így kellett volna el kezdenem, de most már mindegy.

- Hát úgy, hogy nem volt valódi kutya – magyaráztam meg idétlenül, majd mérgemben fújtattam egyet. – Nézzétek, nem tudom elmagyarázni, de amikor először megláttam, éreztem, hogy több van benne, mint ami látszik.

A szülei még mindig értetlenül néztek rám.

- Na, ez szép – tettem csípőre a kezem. – Pont ti nem értitek ezt, akik jobban hisznek a mágiában, mint én, pedig én vagyok a boszorkány!

- Talán pihenned kéne, drágám! – mondta anya olyan, hangon, amit csak akkor szokott használni, amikor beteg vagyok.

Remek! A saját anyám azt hiszi, hogy kezdek megőrülni. Az az anyám, akiről minden normális mugli szintén ezt hinné. Duzzogva megfordultam, felfutottam a szobába és elvágódtam az ágyamra. Papírzörgésre lettem figyelmes. Kihalásztam magam alól és a hátamra fordulva felfelé tartottam, és olvasni kezdtem.

Kedves Naomi!

Nagyon szépen köszönöm neked és a családodnak, amit velem tetettek. Az a tény hogy boszorkány létedre ilyet tettél egy kicsit vissza adta a hitemet. Tizenhárom éve ti vagytok az elsők, akik egy kis szeretetet mutattatok ki irántam, míg csupán csak kutya képében voltam.

A szüleidnek mondd meg, hogy köszönöm. Édesanyádnak üzenem, hogy a Foxi névvel nagyon nem vagyok kibékülve, a Tapmancsot jobban preferálom. Valamint, hogy sose akarjon egy férfira ráerőltetni egy rózsaszín nyakörvet.

És te, kedves Naomi, legyél jó. Tudom, hogy van benned valami különleges. Éreztem. Már az a tény, hogy sejtetted, hogy nem vagyok teljesen kutya, de még se zavartál el, sokat elárul rólad. Nagyon jó utón haladsz ahhoz, hogy nagy boszorkány váljék belőled.

Remélem, még találkozunk,

Tapmancs

U.i.: Édesapád papucsa a málnabokor mögött van, sajnálom, de néha már teljesen átveszik az életemet a kutya ösztönök.

Ahogy olvastam a levelet a hangulatom úgy változott, minden egyes sor után. Szomorúság, öröm, büszkeség és végül a boldogság.

Felálltam az ágyamról és a fiókos szekrényemhez léptem. Kihúztam a felső fiókot és kivettem belőle egy szép, mívesen faragott dobozt, ami valaha a nagyanyámé volt. Kinyitottam és belehelyeztem a levelet. Semmi más nem volt benne. Amikor a nagyanyám nekem adta ezt a kis dobozt, azt mondta, hogy rakjak bele minden olyan dolgot, ami fontos számomra és nagy hatással lehet az életemre. Egészen eddig ez az első olyan dolog, amit elég értékesnek tartok ahhoz, hogy elrakjam. Az meg se fordult a fejemben, hogy megmutatom anyáéknak.

A levél után két napra már telihold volt. Aznap reggel szörnyű hasogató fejfájással keltem és mindenhol kóborló lelkeket láttam. Vissza tért az a különösen idegesítő szellem is, de most valahogy más volt. Nyugodtabb. Talán megértette, hogy ma este el fog távozni a túlvilágra.

Néha, amikor úgy döntöttem, hogy szóba állok egy-egy szelemmel, azoknak az első kérdésük mindig az volt, hogy mi van odaát, hogy hova fognak kerülni. Erre a kérdésre azonban nem tudtam válaszolni. Az, hogy kapcsolatba állok a túlvilággal nem azt jelentette, hogy tudom is, hogy mi vár ott rájuk. Úgy voltam vele, hogy erre még ráérek, és majd megtudom, ha meghalok. Ami sajnálatos módon hamar be fog következni, legalábbis a többi látó sorsából kikövetkeztetve. A könyvek szerint, amiket a Roxfortban olvastam, semelyik se érte meg a harmincas éveit.

A fejfájással küszködve lementem a konyhába. Elővettem egy levél fejfájás csillapítót, és bevettem kettő gyógyszert. Teljesen nem fogja elmulasztani a fejfájást, de annyira enyhíti, hogy tudjak gondolkozni. Miután felraktam a teavizet forrni és leültem az asztalhoz, hogy megreggelizek, tudatosult bennem, hogy megint egyedül vagyok. Anyáék tegnap elmentek valahova, valami veszélyes dolgot csinálni és majd csak akkor jönnek haza, ha engem kell vinni a pályaudvarra, ami még egy hét.

Amikor kiöntöttem magamnak a teát és megcsináltam a pirítóst az idegesítő szellem lebegett be a konyhába. Idegesen és mérgesen nézett rám, mire felvontam a szemöldököm.

- Tudja, már alig várom, hogy megszabaduljak magától – mondtam neki, mert nem tudtam megállni, ráadásul egyedül voltam. Beszélgetnem kellett valakivel.

Leültem az asztalhoz és elkezdtem enni a reggelimet közben a férfi arcát néztem. Szavaim hallatán fájdalom suhant át az arcán és én egyből megbántam, amit mondtam. Semmi jogom ítélkezni felette, hiszen nem is ismertem, és az se jogosít fel arra, hogy néha legszívesebben megfojtottam volna, annyira idegesített.

- Megkérdezhetem, hogyan halt meg? – kérdeztem halkan.

Legnagyobb meglepetésemre nem kezdett el velem kiabálni, csak közelebb lebegett és még mindig szomorúan nézett rám.

- A fiam leszúrt egy késsel.

Félrenyeltem, és hatalmas köhögő görcs kapott el. Ittam egy kis teát, hogy hátha az segít, de így is még két percig nem tudtam megszólalni.

- Hogy micsoda? – nyögtem ki végül rekedtem.

- Jól hallottad – biztosított a férfi.

- De hát miért? – kérdeztem értetlenül.

- Mert nem voltam egy jó ember, amit most már nagyon szégyellek. És tudod, hogy mi volt az utolsó dolog, amit mondott nekem?

Megráztam a fejem, mire folytatta.

- Hogy alig várja, hogy megszabaduljon tőlem.

Most már az egész lényemet átjárta a bűntudat. Még ha nem is volt jó ember, akkor se mondhatok neki ilyet.

- Sajnálom – mondtam bűnbánóan.

Eltoltam magam elől a tányért. Elment az étvágyam.

- Már nem számit – sóhajtott. – Holnap már nem leszek itt.

Ezzel megfordult és kiment a konyhába, otthagyva a gondolataimmal.

A nap többi részét azzal töltöm, hogy előkészítsem a bagolyházat a szeánszra. Feltakarítottam a madár piszkot, majd egy pentagrammát rajzoltam a padlóra krétával. Köré olyan jeleket, amikről mindenki félt, pedig semmi rosszat nem jelentettek, sőt a legtöbbjük csak arra szolgált, hogy megvédjenek engem és a szellemeket a szeánsz közben.

Mikor eljött az éjfél, már majdnem az összes lélek ott nyüzsögött a környéken. Csak azok jöttek el, akik önszántukból át szeretnének jutni a túlvilágra, azokat, akik nem szándékoznak eltávozni, nekem kell majd idevonszolnom.

Beléptem a pentagramma közepébe, széttártam a karomat és kántálni kezdtem. Olyan ősi nyelven beszéltem, amelyet manapság már senki nem ismer. Pár pillanat múlva megjelent egy fényes csík felettem. Kinyílt a kapu. A szellemek nekiindultak és egyesével létek be a túlvilágra.

A nehézség az egész dologban nem a kapu megnyitása volt, hanem az, hogy nyitva tudjam tartani. A túlvilág úgy viselkedett, mint egy élőlény. Erőszakosan védte magát még a látókkal szemben is. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy idevonzzam azokat a lelkeket, akik nem akarnak távozni. Olyan fél óra alatt végeztem. Addigra annyira kimerültem, hogy amikor végre szellemmentesnek nyilvánítottam a környéket, és bezártam a kaput úgy estem össze. Egy kis ideig csak feküdtem ott a földön, gyorsan vettem a levegőt, végül elmosolyodtam. Egy hónapig, vagy legalábbis egy ideig nyugton fognak hagyni a szellemek.

Sziasztok! :)

Nos, igen, ilyet is látni. Az új desinghez új fejezet is jár, és úgy gondolom, hogy ideje egy kicsit belehúzni, vagyis hamarosan várható a negyedik fejezet is, amiben most már eljutunk a Roxfortba is. :)

A véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok, szóval örülnék ha leírnátok. :)

Puszi, Blair.