2016. április 2., szombat

Első rész - Negyedik fejezet

- Mehetünk? – kérdezte anya mosolyogva, miközben a King’s Cross bejáratát nézte.
- Mehetünk – mondtam és elindultam apa után, aki meg se várta a válaszomat.
Gyomorgörcsöm volt. Én, a szüleimmel ellentétben nem vártam annyira az új tanévet. Persze imádtam a Roxfortba járni és mindig is imádni fogok, de az a tény, hogy elég kevés barátom van, megnehezíti a dolgomat. Na, jó, ez talán túlzás. Egy barátom sincs. Ismerőseim persze vannak, de azok is csak addig tartanak annak, amíg odaadom a házimat, hogy másolják le. 
Mielőtt elindultunk otthonról eldöntöttem, hogy ezúttal más lesz. Nem fogom hagyni, hogy kihasználjanak, de ahogy most haladtunk a vonatok és a muglik között, ez az elhatározásom kezdett egyre jobban elhalványulni. Pánikba estem és csak nehezen tudtam visszafogni a feltörni készülő hiszti rohamomat. Lassan megnyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, és mire odaértünk a 9 és háromnegyedik peron bejáratához, már viszonylag jól voltam.
Anya ment előre, majd mi is követtük őt apával. A vonat már bent állt és rengeteg varázsló és boszorkány tolongott mellette. Kiabáltak, ölelkeztek, sírtak és volt, aki azt magyarázta el a fiának, hogy hogyan kell békát csempészni McGalagony szobájába. Ha anya nem rángat tovább a füstfelhőket eregető vonat felé, megállok és megnyugtatom a gyereket, hogy nem kell ilyet tenni, mivel szegény kisfiú halálra vált arccal nézett az apjára. Milyen emberek élnek ezen a bolygón? Azt tudtam, hogy a varázslók sokkal furábbak, mint a muglik, na de azért ennyire!
Még volt tíz perc a vonat indulásáig, amikor beléptem egy üres fülkébe. Felküzdöttem a csomagjaimat a poggyásztartóra és visszamentem a szüleimhez, akik álmélkodva nézték a varázslókat és a boszorkányokat. Még így is, hogy nagyobb részük lehet benne, jobban lenyűgözi őket ez a világ, mint egy átlagos muglit.
- Akkor én fel is szállok a vonatra – mondtam, hogy magamra vonjam a figyelmüket.
- Rendben van kicsim - ölelt meg szorosan anya. – Nagyon vigyázz magadra, és minden héten írj. Mi is írunk, ha történik valami. 
- Értettem – nevettem fel egy kicsit.
- Hallgass anyádra – kacsintott rám apa. – Pluszba még fogadd meg, hogy idén nem leszel túl jó! Teljesen szégyent hozol a fejemre – nevetett fel és összekócolta a hajam.
- Alex! – kiáltott fel anya megbotránkozva, de azért a szeme nevetett. – Nem szabad ilyet mondani a saját gyerekednek!
- De drágám, ha most nem éli ki magát, akkor egész életében bánni fogja – karolta át anyát.
- Oké, állj! – tettem fel a kezem nevetve. – Ha megígérem, hogy idén nem én leszek a legjobb gyerek, akkor nem rendeztek jelenetet?
Nem vették észre, de körülöttünk sokan felénk fordultak. Vagy a beszélgetés miatt, vagy a közönséges mugli ruházat vonzotta a tekinteteket, mindenesetre elég feltűnőek voltunk, főleg amikor apa felkiáltott, mert meglátta az egyik barátját.
- Arthur! – intette a varázsló felé, mire az visszaintegetett.
Én is arra fordultam és megláttam az egész Weasley családot. Molly Weasley éppen a szendvicseket osztotta ki, és motyogott valamit. Mr. Weasley elindult felénk, hogy kezet rázzon apával. Miközben odaért én még mindig a Weasley gyerekeket néztem. Csak pár másodperccel később vettem észre, hogy a vörös üstökök között van egy hatalmas barna hajkorona és egy kócos fekete fej is. Összeszorult a gyomrom, mikor Ginny Weasley egy kicsit arrébb lépett és megláttam Harry-t, amint éppen Mrs. Weasley ölelgeti. Pirulva fogadta, de nem nagyon tiltakozott, és még ilyen távolról is ki tudtam olvasni az arcáról, hogy örül ennek a kitüntetett figyelemnek.
- Alex, Alesha! – bólintott a szüleim felé Mr. Weasley, majd kezet rázott apával.
Majd hozzám fordult, én meg rámosolyogtam. Szívélyesen viszonozta a mosolyomat és megsimogatta a hajam. A felnőtteknek honnan van ez a mániájuk? Miért kell mindig összekócolni minden olyan gyerek haját, aki egy kicsit alacsonyabb náluk?
- Na, Naomi várod már az új tanévet? – kérdezte Mr. Weasley.
- Persze – vágtam rá, mire visszafordult apa felé, és kérdezett pár dolgot a vállalattal kapcsolatban.
Mr. Weasley volt az a varázsló, aki kiharcolta a szüleimnek, hogy had lépjenek be a varázslók piacára és azóta is bőszen segít nekik mindenben, amiben csak tud. Cserébe nem kér mást, csak néha kérdezget a mugli világról, amire mindig kielégítő választ kap.
- Arthur! – hallottam meg Mrs. Weasley hangját. – Mindjárt indul a vonat!
A férfi elköszönt tőlünk, nekem megint összekócolta a hajam, majd odasietett a családjához. Mrs. Weasley kiabálására a többiek is észrevettek minket. Hermione azonnal integetni kezdett, amit egy kicsit furcsállva, de viszonoztam. Soha nem voltunk legjobb barátok, és szokatlan volt ez a viselkedése.
- Legyél jó! – ölelt meg anya és láttam a szemén, hogy mindjárt elsírja magát.
Miután elengedett, apa ragadott magához és mikor végre sikerült kiszabadulnom, felszálltam a vonatra. Beültem a fülkémbe és onnan integettem anyáéknak, amíg a vonat el nem indult. Mikor már nem láttam őket, egy kissé összeroskadtam. Eljött hát az az időszak, amikor egyedül leszek. A nagy önsajnálatomat a fülkeajtó nyílása zavarta meg.
Egy velem egyidős barna hajú, kék szemű lány lépett be és mikor meglátott, elmosolyodott.
- Leülhetek? – kérdezte kedvesen, mire bólintottam.
Megköszönte, majd feltornázta a poggyászát a poggyásztartóra. A csomagján kívül még volt nála egy macskaketrec. Mikor leült velem szemben, maga mellé helyezte és kinyitotta. Egy hófehér perzsamacska mászott ki belőle. Kinyújtózkodott, majd a gazdája ölébe pattant, összegömbölyödött és becsukta a szemét.
- Én Crystal vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva.
- Naomi – mondtam, kipréselve egy apró mosolyt.
- Örvendek. – Olyan fellengzősen mondta, hogy már nem kellett annyira erőltetnem azt a mosolyt.
Ezzel egy kis időre vége szakadt a beszélgetésünk. Akkor szólalt meg újra, amikor már elhagytuk Londont és mezők, erdők mellett robogtunk a Roxfort felé. Sötét felhők gyülekeztek az égen, jelezve, hogy nemsokára esni fog.
- Te griffendéles vagy, igaz? – kérdezte elgondolkozva, miközben a macska fejét vakargatta, aki addigra már mélyen aludt.
- Igen. 
Oké, sose a bőszavúságomról voltam híres. Nehezen nyílok meg idegen emberek előtt, és nagyjából ez okozza mindig azt, hogy a háttérben ragadok.
- Én Mardekáros vagyok – tájékoztatott. – Igaz az, hogy minden Griffendéles utálja a Mardekárosokat?
Ártatlan hangnemen kérdezte, de mégis éreztem, hogy van valami a hangjában.
- Nem, persze hogy nem igaz. Attól hogy a két alapító tag nem szerette egymást nekünk még nem kell ellenségeskednünk – mondtam összehúzott szemöldökkel. – És fordítva igaz?
- Hááát… - húzta el a szót. – A többség igen, de mivel nekem a bátyám is griffendéles, egyszerűen nem tehetem meg, hogy utállak titeket.
Griffendéles a bátyja? Ezen nem kellett volna meglepődnöm, de mégis. Ritka eset volt, hogy az egy családhoz tartozó gyerekeket két külön házba osszák, de az még ritkább, hogy abba a két házba, akik a legnagyobb riválisok. 
- Értem – mondtam inkább, majd kinéztem az ablakon.
Az eső már szemerkélt. Egy vízcseppet figyeltem, amint lassan, komótosan haladt lefelé. Ha egyedül lettem volna, követtem volna az ujjammal, de nem akartam hülyét csinálni magamból. Crystal jelenléte olyan súllyal nehezedett rám, hogy legszívesebben kimentem volna a fülkéből. Az első jó benyomást kezdte elfeledtetni velem ez az érdeklődése a griffendélesek iránt. Nem tehetek róla, de véremben volt, hogy nehezen bízok meg az emberekben, főleg ha az az ember egy mardekáros. Persze igaz volt az, amit mondtam. Nem minden griffendéles utálja a mardekárosokat. Én se utálom őket, csak vannak bennem bizonyos előítéletek irántuk, és akármennyire nem szeretnék velük foglalkozni, elfeledni őket, nem megy. Azt hiszem, hogy ez mindaddig meglesz bennem, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét.
Pár óra múlva megjelent a büfés boszorkány. Vettem egy kis édességet, és mikkor visszaültem az ölembe öntöttem. Alaposan kiválogattam azt, hogy mit szeretnék megenni most és mit majd később. Mikor felnéztem, láttam, hogy Crystal engem néz. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire elhúzta a száját.
- Te nem félsz attól, hogy elhízol? – kérdezte elborzadva.
- Nem.
- Biztos olyan vagy, aki annyit eszik, amennyit akar, és még úgy se látszik meg rajta. Mindig is irigyeltem az olyan embereket.
Nem akartam megmondani, hogy egyáltalán nem vagyok az a típus, nem akartam lerombolni a lelki világát. Rajtam is van felesleg, csak nem nagyon látszik.
Mikor beleharaptam volna az egyik csokibékába, a vonat lassítani kezdett, majd megállt. Megálltam a mozdulat közben és úgy maradtam.
- Még nem lehetünk ott – jegyezte meg Crystal és kinézett az ablakon.
Én is arra fordultam, miközben leharaptam a béka fejét. Már majdnem sötét volt odakint és az eső és a szél süvítve korbácsolta a vonatot. Abban a pillanatban, amikor véglegesen megálltunk az egész vonat sötétbe borult. Crystal macskája félénken nyávogni kezdett, és éreztem, hogy átugrott mellém és bebújt mögém. Fura egy macska. 
Én tértem először észhez. Elővettem a pálcámat, elmormoltam egy ’Lumost’ mire a fülkét betöltötte a fény. Ebben a megvilágításban Crystal arca sápadtnak, és nyúzottnak tűnt. 
Egy pillanat alatt annyira lehűlt a levegő, hogy láttam a leheletemet. Halk suhogást hallottunk így a hang irányába fordultunk. A folyosón egy fekete, csuklyás alak lebegett el lassan. Felénk fordította a fejét, mire megborzongtam. Crystal sikolyra nyitotta a száját, de még időben megakadályoztam a kezemmel. Az alak tovább ment, majd teljesen eltűnt. Pár perc múlva a fények visszatértek, ám mi még mindig ott ültünk, ugyanabban a pozícióban. Az egyik a kezemben a pálcám volt, a másikban a csokibéka megcsonkított teste. A fura azonban mégis csak az volt, hogy a csokis kezemmel fogtam be Crystal száját. Lassan elhúztam, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy nem kentem vele össze a lányt.
- Ez meg mi a fene volt? – törtem ki, miután eloltottam a pálcámat.
- Egy dementor – mondta Crystal olyan halkan, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán meghallottam.
- Egy mi?
- Egy dementor – mondta most már hangosabban. – Ilyenek őrzik az Azkabant.
- Azt az Azkabant, ahonnan Sirius Black elszökött?
- Miért van más Azkaban is? – kérdezett vissza csípősen.
Mérgesen néztem rá, mire elfordította a fejét. Egy kis ideig hallgattunk, majd a vonat újra elindult. Időközben rengeteg diák elhaladt a fülkénk előtt, de senki nem foglalkozott velünk.
- Ott halt meg az édesapám – mondta halkan.
Meglepődtem, de nem mondtam semmit. Nem mertem kérdezni, nehogy megbántsam, de azért kíváncsi voltam. Ha akarja, majd folytatja, de nem tette. Az út többi részét csendben tettük meg. Megettem a maradék édességemet, még azt is, amit már félreraktam. Kellett valami, ami felébreszt.
Átöltöztünk a talárunkba. Mikor már elég közel értünk a Roxforthoz, kinyílt a kupé ajtaja és belépett egy nálunk idősebb fiú. Barna haja és kék szeme volt. Ahogy ránéztem, egyből rájöttem, hogy ő lehet Crystal testvére.
- Jól vagytok? – kérdezte, mire mind a ketten bólintottunk.
Akkor vettem észre a talárján a prefektusi jelvényt.
- Szia, James vagyok! – fordult felém.
- Naomi - mosolyogtam rá.
- Nemsokára odaérünk, készülődjetek! – mondta, majd elindult kifelé, de az ajtóban megtorpant és visszanézett. – Crystal, biztos jól vagy? 
A hangjában volt valami figyelmeztetés. Összevontam a szemöldököm és értetlenül néztem rá.
- Persze! – vágta rá a lány azonnal, mosolyogva. – Kérdezd csak meg Naomit!
James felém pillantott, de szinte azonnal vissza is nézett a lányra. Látszott az arcán, hogy nehezen hiszi el.
- Hé, nincs semmi bajom, bátyó! – erősítette meg az előzőeket Crystal. 
A fiú bólintott, majd kiment a fülkéből.
- Ő volt a bátyám – közölte a lány azt, amit mér eddig is tudtam. – Mindig nagyon óv engem. Aranyos meg minden, de néha túl sok, érted?
Bólintottam, bár nem nagyon értettem. Értem még soha senki nem aggódott ennyire.
Amikor megállt a vonat, én voltam az egyik első, aki leszállt, és szinte azonnal eláztam.



Sziasztok! :)

Köszönöm, hogy benéztél. Kíváncsian várom a véleményedet, akár negatív, akár pozitív.
Nem rég elkészült az Első rész trailerre, örülnék, ha megnéznétek. :)


Puszi, Blair.

4 megjegyzés:

  1. Szia :)

    Nagyon jó lett ez a fejezet is. :) A trailer különösen tetszik. Várom nagyon a folytatást.

    Puszi, Evelyn

    VálaszTörlés
  2. Fantasztikus! Sose hagyd abba az írást! ;)
    Egy olyan gondolatom támadt a trailer nézése közben, hogy egy film is készülőben lehetne/van. Mennyire van igazam?
    Izgatottan várjuk a következő fejezeteket!
    Puszi, Misi :)

    VálaszTörlés